„… mert szegény csaukra soha senkinek nincs elég ideje”

Amikor ezt meghallottam, azonnal tudtam, hogy dolgom van. Ha másnak nincs rá ideje, akkor nekem lesz és kész. Azt hiszem, hogy ti, akik ezeket a sorokat olvassátok, jó eséllyel ismeritek ezt az érzést :) Ez az a tipikus állatmentõ-hozzáállás, a „senki sem segít rajtad, de majd én megmentelek”, az, amikor egyszerre érzed magad angyalnak és szuperhõsnek, amikor a(z adott esetben) szívfacsaró kétségbeesés és sajnálat mellett, a tettednek köszönhetõen megjelenik a megnyugvás, az elégedettség, a boldogság és a remény.

Az az érzés, hogy te most valami jót tettél, és az, hogy Õ már nincs egyedül, nincs magára hagyva, és reméled, nagyon reméled, hogy már érzi, tudja ezt és ezért kicsit õ is jobban van. Hát kell ennél jobb? :)

A csau-csauk ezt adták nekem. Õk ugyanis nem mindennapi esetek, hanem igazi megmentésre váró elesettek. Mindannyian, még azok is, akik fizikailag egészségesek (hát még akik nem). Hogy miért? Mert amellett, hogy nagyon alkalmazkodóak és ideális családi kedvencek, õk „egygazdás” kutyák, akik egy életre választanak gazdát. Õ lesz a mindenük, és ha ez a személy megválik tõlük, azzal összetöri a szívüket. Pedig milyen nagy szívük van! Valószínûleg ezért tart olyan sokáig újra összerakni a darabkáit…

Türelem kell hozzájuk. A türelem olyan dolog, ami mindenkinek van, csak a mindennapok során általában vészesen fogy, és van akinek végül nem marad. De az a szerencse, hogy türelemre is lehet edzeni :) Tudok is egy tippet: egy csau-csau tökéletes edzõpartner. Velük nagyon könnyû türelmesnek lenni, kezdetnek az is elég, ha van szíved.

Hadd meséljek Józsiról (aki becsületes nevén Yanjing), Bruce Lee-rõl és Carmenrõl. Õk éldegélnek most a NOÉ Állatotthon / Csau-csau kenneljében.

Amikor Józsival elõször találkoztunk, nem tudom, melyikünk volt jobban megszeppenve. Nekem ugyanis azt mondták, hogy „A lányokat általában kedveli, de nem mindenkit. Próbáljuk ki, hogy hozzád mit szól, gyere!” Magamról annyit, hogy totyogó koromtól rendszeresen rottweilerek és egyéb kutyák szájában turkáltam könyékig labdák és más játékok után (õk meg hagyták, úgy kell nekik…), aminek az az eredménye, hogy egyáltalán nem félek a kutyáktól, viszont azt is megtanultam, hogy nem szabad „ajtóstól rontani a házba”, fõleg akkor, ha a kutya össze van zavarodva. Szóval határozottan, de legbelül egy kicsit menekülésre készen leguggoltam Józsihoz. Rajta is azt láttam, hogy pár pillanatig csak sandít, méreget, de aztán gyorsan eldöntötte, hogy én olyan lány vagyok, akit kedvel. Hurrá! Az elsõ találkozáskor addig jutottunk, hogy hagyta, hogy kifésüljem a legnagyobb szõrcsomóit és kicsit megdögönyözzem, de aztán tüntetõleg elvonult a házába. Mondták is elõre, hogy ez lesz. A második alkalommal már nem vonult el, sõt, párszor õ maga követelte a simogatást. A harmadik látogatásomkor pedig már csóválva, lelkesen prüszkölve fogadott, megnyalta a kezemet és többször is hanyatt dobta magát. Sõt mi több, legutóbb már a kedvesemhez is odaállt csóválva, és türelmetlenül bökdöste a lábát az orrával, hogy „Te meg mit állsz itt, meg sem simogatsz?” Pedig az elsõ találkozásukkor Józsi egyértelmûen jelezte, hogy Viktor bizony nem lány, úgyhogy nem is tartja szimpatikusnak. De úgy látszik, változnak az idõk :) Aztán megtudtam, hogy ez a viszonylagos közvetlenség rengeteg munka és idõ eredménye: eleinte sintérbotra és tripla adag altatóra volt szükség, hogy egyáltalán hozzá lehessen nyúlni a mûtétre szoruló szemeihez (elég gyakori a csauknál, hogy „meg kell igazítani” a szemhéjukat).




A többiek még nem tartanak itt. Bruce-on látszik legjobban a vívódás, õ úgy tûnik, hogy már szeretne barátkozni és vágyik a társaságra, a törõdésre, de még nem tudja biztosan, hogy ez jó ötlet-e, vagy sem. És fõleg rá gondoltam, amikor azt írtam, hogy jó edzõtárs a türelem gyakorlásához. Kis gyorsasággal és enyhe erõszakkal el lehet ugyan kapni, ilyenkor mozdulatlanul tûri a simogatást, de ha lassan közelít hozzá az ember, zavarba jön és megpróbál láthatatlanná válva elsunnyogni. Viszont ha megállsz egy kissé távolabb tõle, akkor elõbb-utóbb fürkészõ tekintettel, tétovázva elindul feléd, néha egészen addig jutva, hogy a nedves nózijával szimatolva bátortalanul hozzáér a kezedhez, majd szégyenlõsen visszavonul. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én erre nem tudom azt mondani, hogy „na jó, akkor toll a füledbe, én inkább más kutyákkal játszom”. Õ az, aki mindig szinte teljesen ellehetetleníti a hazaindulásunkat, mert amikor kijövünk tõlük, akkor minden egyes alkalommal lassan, de biztosan elindul utánunk a kennel kapuja felé. (Egyet tippelhettek, hogy mit csinál, ha visszamegyünk… :) )


A kifutó harmadik lakója Carmen, aki még csak most indul a fejlõdés útján. Ha bemegyünk hozzájuk, Carmen eloldalog a kutyaházak mögé, a lehetõ legtávolabb tõlünk. De szemmel tart minket, ó nagyon is! Látszik, hogy figyel, de nem készül támadni és nem akar messzebbre menekülni sem. Neki ott pont jó, onnan nézi félénken, kíváncsian, kicsit értetlenül, ahogy a lakótársait dögönyözik, illetve bûvölik azok az idegen emberek. És én hiszek benne, hogy egyszer majd õ is elhiszi, hogy lehet bennünk bízni.


Többször megkérdezték már tõlünk az állatotthonban, hogy azért járunk-e a csaukhoz, mert örökbe szeretnénk fogadni valamelyiküket. A válaszunk az, hogy befogadnánk mi mindannyiukat, csak sajnos nincs hova vinnünk õket. Úgyhogy „csak” azért járunk hozzájuk, mert nálunk hozzáértõbb emberek szerint ez is sokat segít abban, hogy egyszer majd rátaláljanak a végleges gazdájukra. De akkor lenne teljes a felépülésük, ha több jutna nekik, mint hogy a Noéban megforduló emberek közül néhányan alkalmanként rájuk szánnak egy-két órát…
Ezért ha lenne lehetõséged egy, vagy több kutyát befogadni, kérlek, hogy tégy egy próbát a csau-csauknál, hátha nálad is beindul az ösztön és rájössz, hogy ha már senki más, akkor pont te vagy a megfelelõ ember arra, hogy meggyógyítsd ezeknek az elhagyott árváknak a szívét!

Tóth Kata