Don Quijote szélmalomharca bizonyára mindannyiunk számára ismerõs. Talán nekünk, állatvédõknek még inkább. Olyan csatát próbálunk megnyerni, amit lehetetlen, de mi mégis küzdünk, és remélünk. Nap - nap után érkeznek a hívások, bejelentések, olyan kutyákról, akiket kidobtak, vagy saját gazdájuk kíván leadni, olyan hihetetlen okok miatt, mint „Nem játszik már”, „Túl öreg.”, „Súlyos családi ok”,(ami általában azt foglalja magában, hogy megunták) és ezekhez hasonló finomságok. Annak tudatában, hogy a menhelyen 4-500 kutya él, és emellé még napi 20-30 telefonos bejelentést kapunk, mi mégis felkelünk, megyünk és csináljuk.
Persze örökbefogadások is történnek. A kölyökkutyák és a fiatalok viszonylag hamar találnak maguknak új családot. De mi a helyzet az idõsebbekkel, a feketékkel, betegekkel, problémásakkal vagy azokkal, akik csak egyszerûen nem felelnek meg annak a kategóriának, amit az átlagember úgy hív „szép”? Nos, õk általában a menhelyen élik le, az életükbõl még hátra maradt, sok esetben 8-9 évet.


A csauk esetében talán még nehezebb ez a dolog. Ez a fajta ún. „egy gazdás” , aki mindig minden körülmények között ragaszkodik az általa kiválasztott egyetlen emberhez, akire Istenként néz fel és ennek az embernek az elvesztése hihetetlenül nagy lelki megrázkódtatást jelent számára. Éppen ezért nehezebb nekik gazdit is találni. Egy fiatal, gyönyörû csaunak sincs könnyû dolga, hisz sok idõbe telik, míg újra nyit az emberek felé, akkor sem mindenki felé, és valljuk be, az emberek többsége az olyan kutyákra figyel fel, akik közvetlenek, érdeklõdõek, nem az olyanokra, akik visszahúzódók, maguknak valók. És akkor most egy fiatal és szép csau – csau esélyeirõl beszéltem. Mi a helyzet, ha ez a csau idõs, és nem feltétlenül tökéletes a viselkedése? Nos, ezekre mondjuk azt, hogy esélytelen. Õk azok, akik a kennelekben élik le életük hátralevõ részét, akik senkinek sem kellenek, akik utolsó éveiket magányosan töltik, és csak annyi szeretetben részesülnek, amennyit mi képesek vagyunk nyújtani nekik. Ami valljuk be, hiába is szeretnénk, nem elég.
És hogy miért van ez? Miért nem kell az embereknek idõs kutya? Különbözõ kifogásokat hallottunk már, mégis a leggyakoribb a következõ: „Nem bírnám elviselni egy újabb kutya elvesztésének a fájdalmát.” És akkor itt jön a képbe az a jelenség, amit úgy hívunk, hogy önzõség. Mert ez csupán arról szól. Mi, akik ezzel foglalkozunk, rengeteg kutyát veszítünk el, mert megbetegszik vagy csupán lejár az õ ideje, mégis itt vagyunk, csináljuk, és vállaljuk a fájdalmat. És nem, ez nem önfényezés, hisz mi is átlagemberek vagyunk munkával, családdal, gyerekkel, nincs bennünk semmi különleges. Nekünk is fáj a veszteség, de emberek vagyunk, és ez az élet része. Csakhogy mi képesek vagyunk arra, hogy ne magunkat helyezzük az elõtérbe, nem az a célunk, hogy mi, hanem hogy az állatok boldogok legyenek. És mikor egyiküknek lejár az ideje, ott vagyunk vele, segítünk neki átkelni a szivárványhídon, és reméljük, hogy lehetõségeinkhez mérten mindent megadtunk neki, hogy utolsó éveit, hónapjait, napjait úgy töltse, hogy érzi, hogy szeretik és boldog volt. Ezt hívjuk önzetlenségnek.
Szerencsére vannak még olyan átlagemberek, bár mi is azok vagyunk, de itt azokra gondolok, akik nem önkéntesek, nem állatvédõk, csupán „átlagemberek”, akik hasonlóképp gondolkodnak.

Ezt bizonyítja Tea története is. Tea egy idõs csau szuka, akit Fóton az út szélén találtak,kifulladva. Bundája le volt nyírva, és az ivartalanításon is átesett már. Vélhetõen ez volt a bûne, amiért az utcára került. Sejtéseink szerint egy szaporítóé lehetett, de történhetett valami az utolsó ellése közben, ezért már nem volt alkalmas az utódnemzésre és megváltak tõle. Lelkileg teljesen össze volt törve, napok kellettek ahhoz, hogy a megtalálása után kissé felengedjen és nyisson az emberek felé. Tehát õ az az esélytelen kategória, amirõl az imént említést tettem. Ám Teára rámosolygott a szerencse, és kapott még egy esélyt a boldog, gazdis életre.


Egy család kereste fel fajtamentésünket, azzal a céllal, hogy egy idõs csau csaut szeretnének örökbe fogadni. Mivel ez nem mindennapos jelenség, természetesen megkérdeztük, miért épp egy idõset?
Nos, a történet a következõ volt. A család nagy csau fan, jelenleg is van egy fiatal kanjuk Brumi, de nemrég még kettõ volt.

Volt egy idõs kutyájuk is, Teddy, aki nemrégiben meghalt. Az õ emléke miatt szeretnének idõs kutyát örökbefogadni. Itt még úgy tûnhet, a család ismét csak a saját érdekeit helyezte elõtérbe, hisz a saját szentimentalitásuk miatt választanának idõs kutyát. Azonban aki így gondolja, téved. Õk Teddy emlékének adózva szeretnék megszépíteni egy öreg csau utolsó éveit. Milyen fura nem de? Nemrégiben élték át szeretett kutyájuk elvesztésének fájdalmát, és most itt vannak, és egy idõs kutyát szeretnének.

Természetesen tõlünk meg is kapják. Hisz a kutya érdekeit nézik, Tatabánya mellõl utaztak fel, hogy meglátogassák, illetve meg kell adnunk az egyébként teljesen esélytelen Teának is az esélyt. Így hát Tea megtalálta új családját. A beilleszkedése nem ment zökkenõ mentesen, az elsõ pár napban megpróbált gondozója után szökni, hisz õ volt az az ember, akit megtalálása után elfogadott gazdájának. Mikor a család telefonált, hogy Tea megpróbál meglógni, és nem szeretnék, ha a fiatal kutya is utánozná, mi természetesen szomorú szívvel, de azt válaszoltuk, hogy szeretettel várjuk õt vissza, ha úgy gondolják, hogy nem tudják errõl leszoktatni. A történet vége mégis happy end. Sikerült nekik. Ott volt számukra a lehetõség, hogy meggondolják magukat, feladják, és visszahozzák nekünk õt. Nem tették.

Nem igazán tudom leírni az érzéseket, amik kavarognak bennem. Örökbe adtunk egy teljesen esélytelen kutyát.

Öreg, visszahúzódó, megpróbált megszökni. Ezek után sajnos már az lenne „normális”, hogy valamelyik kennelünkben vacsorázzon épp. De nem Tea a családjával van, élvezi a sétákat, van társasága, és ami a legeslegfontosabb, szeretik és ragaszkodnak hozzá. És a család is boldog vele. Reméljük hogy olyanok, akik eddig féltek egy idõs kutya örökbefogadásától, most mérlegelnek. Tõlük is ugyanannyi szeretetet és boldog percet kaphatunk, akárcsak fiatalabb társaiktól. És mikor elmennek, a fájdalom mellett ott lesznek a szép emlékek, és az érzés, hogy széppé tehettük egy élõlény, egy családtag utolsó éveit. Büszkék lehetünk….
Hegyesi Andi