Csau-csau fajtamentés logo

Gazdira váró csau-csaukGazdira váró csau-csauk Gazdira váró csau-csau keverékekGazdira váró csau-csau keverékek Elveszett/talált csau-csaukElveszett/talált csau-csauk Közvetített csau-csaukKözvetített csau-csauk Gazdira találtakGazdira találtak In memoriamIn memoriam

Tudnivalók a csau-csaurólTudnivalók a csau-csauról CHOWsmopolitanCHOWsmopolitan Hírek a gazdiktólHírek a gazdiktól LetöltésLetöltés LinkekLinkek

Információ önkénteseknekInformáció önkénteseknek

Mit jelent a virtuális örökbefogadás?Mit jelent a virtuális örökbefogadás?

Számlaszám és adószám

Mit adományozzak?Mit adományozzak?
FőoldalFőoldal RólunkRólunk ElérhetőségeinkElérhetőségeink Hogyan segíthet?Hogyan segíthet? Örökbefogadási és leadási tudnivalókÖrökbefogadási és leadási tudnivalók TámogatóinkTámogatóink

Lili csodálatos élete
2018.08.29.
2011.

Fázom.
Nem tudom, hogy miért vagyok itt. Korábban egy sötét, meleg, bűzös helyen éltem. Disznók és macskák között. Rácsok mögött.
Nem tudom, ki vagyok. Koszos vagyok. Büdös vagyok. Érzem, hogy a hátamon, oldalamon összeragadt a bundám a disznószartól. Hiányoznak a kicsik. Elvették őket. Mindig, mindet elvették. Pedig milyen sok kicsim volt. Érzem, hogy hiányzik a bundám fele. Ezért is fázom. Meg azért, mert itt nincs tető meg fal, csak rács. Meg hó. Meg egy ugribugri másik kutya. Fázom.
Van egy kis házikó, talán ott nem fáznék ennyire, de félek bemenni. Kicsi, szűk. Idekint se sokkal tágasabb, de legalább látok valamit. Egy havas utcát. Hallom, hogy mellettem is kutyák vannak, de őket nem látom. Valami van a rácson, ami eltakarja őket. De hallom elégedett szuszogásuk, morgolódásuk. Ők biztos nem fáznak.
Nem tudom, miért vagyok itt. Ahol eddig éltem, nem volt jó, de megszoktam. Néha jött egy kan, aztán nem láttam többé. Később jöttek a kicsik. Mindig éhes voltam, de őket el kellett látni. Ők is mindig éhesek voltak. Aztán elvitték őket. Pedig még maradhattak volna velem. És aztán jött valaki, megszúrt valami tűvel. Aztán megint a kan, megint a kicsik. Megint elvették őket…
Aztán jöttek valakik, hallottam, hogy haragszanak. Elmentek. Visszajöttek, megfogtak, idehoztak. Miért?
Hiányoznak a kicsik… A legtöbbre már nem is emlékszem, csak tudom, hogy voltak…
Mire játszhattam volna velük, taníthattam volna őket, elvitték. Mindet.
Van itt valaki, aki kedvesen beszél hozzám, mikor ennivalót hoz. Ágota. Megsimogat. Nem tetszik neki, hogy ilyen koszos vagyok. Beszél valami fürdésről, de azt mondja, hideg van, még megnyírni se nagyon tudna, alig maradna bundám.
Most kivitte mellőlem az ugribugrit a ketrecből. Érzem, hogy vár valamire. Visszajöttek. Mások is jöttek. Többen. Hoztak valamit. Jó szaga van. Étel szaga. Rám néztek, beszélgetnek. Szétváltak. Nézelődnek. Hallom, hogy a többi kutyához beszélnek, azok meg kedveskedve nyüszögnek, morgolódnak. Csak az öreg vak ugat haragosan. De ő mindenkit megugat, akit nem ismer. Meg az a másik, aki mindenkire haragszik. Neki nincs baja, csak nem szeret senkit.
Ketten a szomszéd ketrecben lévőkhöz beszélnek. Barátságos a hangjuk. Hallom, ahogy a kutyák ropogtatnak valamit. Valaki a ketrecem elé állt. Ketrecünk, mert az ugribugrit is visszahozták, csak felmászott a rácson és most onnan les. Valamit nyújtanak felém. Nem tudom, mit kell ilyenkor csinálni? Nem merek odamenni. Ha nem mozgok, abból nem lehet baj. Hallom, ahogy mondanak valamit. Kedves a hangjuk. Nem akarnak bántani. Inkább sajnálnak. Beszélgetnek. Közben az egyik engem néz. Intek neki a mancsommal. Nem tudom miért. Talán mert olyan szépen néz. A szaga is kellemes, bár van valami füstös is benne, ami annyira nem tetszik.
Amikor meglátta, hogy intek, elmosolyodott. Bejön. Leguggol. Beszél hozzám. Hívja a többieket. Mind bejönnek. Nem akarnak hozzám nyúlni. Megértem, ragadok a disznószartól. Bűzlök. Biztos nem akarják bekoszolni maguk. Aztán az egyik, szakállas, szemüveges, megsimogatja a fejem. Kellemes. Megtapogatja az oldalam, a combom, ahol hiányzik a szőr. Beszélgetnek. Elmennek.
Vakkantok, hogy rám figyeljenek. Mosolyognak, beülnek egy autóba és elmennek.
Hideg van. Fázom.
Kedves emberek voltak. Elmentek.
Aki idehozott, most mond valamit a szomszédban lévőknek. Ő is elmegy.
Este van. Ételt hoz. Eszünk. Iszunk.
Éjjel alszom. Hideg van.
Reggel.
Ágota mond valamit, kocsiba tesznek, egy rossz szagú, de meleg helyen kivesznek. Egy asztalra tesznek, kellemetlen, hideg. Megvizsgálnak, beszélnek, megszúrnak. Elalszom.
Felébredek. Fáj a hasamnál. Valami baj van, érzem, hogy megsérültem a hasamon. Nem férek hozzá, valami akadályoz, hogy megnézzem, megvakarjam. Sajog. Meg valami hiányzik belül. Szédülök. Nehéz lábra állni. Beszélgetnek körülöttem. Azt mondják bátor vagyok. Meg hogy sikerült. Hamar rendbe jövök.
Telnek a napok.
Ágota minden nap megnézi a hasam, bólogat, megsimogat. Megpróbált megfésülni, aztán egy ollóval belenyírogat a bundámba. Már ha ez bunda. Érzem, hogy kevésbé bűzlök, nem is húzódik annyira a szőr az oldalamon meg a hátamon. Lenyírta az összeragadt részeket.
Már nem fázom annyira. Még mindig hideg van, de nem vagyok éhes és ez enyhíti a hideget.
A szomszéd ketrecből elvitték az egyik kutyát. Nem hozták vissza. Ágota szomorú. Nem tudom miért.
Megvizsgálja a hasam, azt mondja, varrat szedés. Lefektet, nem ellenkezem. Tudom, hogy ilyenkor jobb, ha hagyom magam, akkor nem bántanak. Ha ellenkezem, kikapok. Valami hideggel matat a hasamon, kicsit szúr néha. Még mindig sajog, de már nem annyira. Azt mondja, ügyes vagyok. Meg hogy holnap elvisznek valakihez, aki a gazdám lesz.
Nem tudom, ez mit jelent. Azt, hogy elvisznek, igen: megint máshol leszek, mint eddig. De mi az a gazda?
Holnap meglátom.
Már majdnem este van, sötétedik. Hoznak egy pórázt, a nyakamra teszik, odavisznek az autóhoz, be a ketrecbe. Utazunk. Sokat. Majdnem annyit, mint amikor elhoztak az ólból.
Megállunk. Kivesznek. Ismeretlen hely. Kutyák ugatnak. Ismerős szagú emberek jönnek. Beengednek. Honnan ismerem ezt a szagot? Igen, ők voltak nemrég, ott a ketrecben. Akinek intettem. Meg aki megsimogatott. Most is kedves hangon beszélnek. Rám adnak valamit. Valami hámot emlegetnek. Biztos ez a hám. Furcsa. Nem szorítja nyakam, mint a póráz, nem kényelmetlen, de nem tudok elmenni tőle. Aki a póráz végét fogja, enged nézelődni. Szaglászok. Régebben volt itt kutya. Egy kan. De már jó ideje nincs. Még érezni a nyomait, de csak gyengén. A hám is az övé volt. A kerítés túloldalán vannak kutyák. Kettő is. Hallom a hangjuk, érzem a szaguk. Ágota beszélget a többiekkel, mi meg a pórázt fogóval megyünk ide-oda. Kedvesen beszél hozzám. Néha megsimogat. Aztán felvesz, magához szorít. Nem tudom, mit akar, jobb ha hagyom. Kellemes hozzá bújni. Nem tudom, volt-e valaha is olyan, aki csak úgy magához ölelt. Persze, volt már aki felvett, hogy felrakjon az asztalra, azon a büdös helyen, vagy betegyen az autóba, de ez nem visz sehova, csak tart a karjában. Elernyedek. Kényelmesen bevackolódok… Melegség önt el…
Érzem, hogy megyünk valahová. Visz a karjában. Világos, meleg, zárt hely. Letesz a földre és azt mondja, mostantól ez az otthonod, míg élsz. Mi az az otthon? Biztos jó dolog lehet, olyan barátságos a hangja. A többiek is kedvesen szólnak, halkan, nyugodtan. Sokan vannak. Rólam beszélgetnek Ágotával. Meg valami Noéról és papírokról. Közben leveszik a pórázt, de a hám marad. Körülnézek. Sok kisebb hely, meg két nagyobb. Szobák? Honnan tudom, mi az a szoba? Mindegyiknek más a szaga, de mindegyiknek egyforma is. Érzem, hogy az a kan itt élt bent. Kiszimatoltam, hol szokott aludni. Egy szűk kuckó. Nem szeretem a szűk helyeket. De ő szeretett itt aludni. Nézelődök. Várok. Nem tudom, mi lesz.
Odajönnek hozzám, rám teszik a pórázt, kimegyünk a házból. Kikísérjük Ágotát, aki idehozott. Lépcső. Lemegyek rajta. Ez hallhatóan tetszik nekik, megdicsérnek. Pedig csak lejöttem egy buta lépcsőn.
Ágota elment.
Nézelődök az udvaron. Pórázon. Aztán elegednek. Körbejárom az udvart. Szaglászok. Vannak jó és rossz szagú helyek. Ismeretlen. Jó nagy. Eddig vagy ketrecben, vagy szűk zárt helyeken voltam csak. Itt még el is tudok bújni. Valamit mondanak: „Menjünk be.” De nem mennek, várnak. Rám. De a házba a kutyáknak nem szabad! Igaz, az előbb bevittek, de régen mindig kikaptam, ha be osontam oda, ahol az emberek élnek. Az egyik jön utánam. Igyekszem távol maradni tőle. Még jó, hogy több út is van itt, el tudom kerülni. De egy másikat nem vettem észre, elkapta a hámomat, rám tette a pórázt. Húz a lépcső felé. Nem akarok felmenni. Ismeretlen hely. Ott a kan szaga. Mi van, ha visszajön és mérges lesz rám, hogy elfoglaltam a helyét? De csak húz. Egyre erősebben. Nem fáj, csak nem tetszik, hogy arra kell menni, amerre húznak. Annak sosincs jó vége. Megint felkap. Most meg fog büntetni?
De nem. Átölel, úgy mint az előbb. Kedvesen. Mély hangon beszél hozzám, érzem, hogy haragszik valamiért, de nem nagyon. Türelmes.
Megint bevisz a házba. Letesz egy tányér elé. Nem is egy, három tányér. Az egyikben víz van, a másikban valami kajaszagú darabkák, a harmadik üres. Azt mondják, ez a te tálad, a másik Zsibié. Ki az a Zsibi? Biztos a kan. De ő már rég nincs itt. Beteg volt? A szaga nem olyan.
Nem vagyok éhes, se szomjas. Inkább csak ijedt és kíváncsi. Kedvesen beszélnek, megsimiznek, de ismeretlenek. Nem tudom mi lesz.
Hagynak mozogni, mehetek, ahová akarok, de csak bent. Az ajtó zárva van.
Az egyik szobában annak a szaga erős, akinek intettem, mikor ott jártak a ketrecnél. Neki van olyan jó illata, csak a cigarettafüst szaga ne lenne. Az a disznóólas emberre emlékeztet, akitől félek. Találtam egy puha fekhelyet. Kellemes. Összegömbölyödöm rajta. A jó illatú ettől kicsit mérges lett, az a drága szőnyeg! de nem zavart el. Leült mellém, beszél hozzám.
Elpilledek. Kellemes meleg van, jó szagok, talán biztonságos.
Megint rám adják a pórázt. Kimegyünk a házból. Kereshetek magamnak valami alvókuckót idekint. De nem. A szakállas, aki eddig mindig felvett, nem enged el a pórázról, jön velem mindenhová és figyel. Mit akar tőlem? Mindegy. Ismerkedek a hellyel. Egy sarokban pisilnem kell. Elvégzem a dolgom. Ennek hallhatóan megörül. Azt mondja, menjünk vissza. Hova? Húz a pórázon, megint a lépcső felé. Most se hagyom magam rángatni. De leguggol mellém, megsimogat, mond valamit és tol előre. Jól van, felmegyek. Ez tetszik neki, kapok sok simit az oldalamra.
Bemegyünk, amikor becsukja az ajtót, leveszi a pórázt és a hámot is. Bezárja az ajtót.
Vízcsobogás hallatszik az egyik szobából. Azt mondják, fürdőszoba. Az meg mi? Majd talán megtudom.
Mutatják a tányérban a kaját, valami tápot emlegetnek, meg a vizet. Nem akarok enni. De a víz jólesik. Ivás után az egyik elkap, megtörli az állam. Nem bánt, csak megtörli és megsimogat. Életemben ennyi simogatást nem kaptam, mint most ezektől.
Sorban mindenki bemegy valamelyik szobába, van ahol egy, van ahol kettő fekszik. Ketten egy ágyban. Ketten külön ágyban, de egy szobában. Egy meg külön szobában. Nem is tudtam, hogy az emberek is szoktak feküdni. Eddig csak állva, meg ülve láttam őket. Meg ahogy mozognak, mennek a dolguk után. Én is bemegyek oda, ahol az a kellemes puha fekhely van. A két lány, aki ott lakik, nagyon megörül nekem, bár a szagommal nincsenek kibékülve. Valami fürdést emlegetnek. Meg azt, hogy sikeresen kiválasztottam a legdrágább szőnyeget, aludni. Beszélnek hozzám, közben valami villogó zajos dobozt néznek. Tévét. Aztán sötét lesz és elalszanak.
Halkan felkelek, óvatosan, hangtalanul körbejárom a szobákat. Még a körmöm se kopog. Ezt a macskáktól tanultam. Hogy sötétben így kell járni. Mindenki alszik. Megszimatolom őket. Barátságos szaguk van. Nyugodt. Visszamegyek, lefekszem. Sok minden történt ma. Elfáradtam. Elalszom.
Felébredek. Sötét van, ismeretlen hely, kevés a levegő. Aztán eszembe jut az este, a kedves emberek. Nem bántanak, de akkor is ki kell mennem. Egy kutya nem lehet a házban. Ezt sokszor „elmagyarázták” nekem. Megszimatolom a lányokat, alszanak. Átmegyek a másik szobába, aki ott alszik felriad. Rám néz: „Ki akarsz menni? Na gyere.” Felkel, odamegy az ajtóhoz, kinyitja. Kimegyek, lefutok az udvarra, körbejárom a házat. Közben hallom, a szakállas azt mondja a másiknak: „póráz nélkül nem kellett volna kiengedni, nehéz lesz megfogni.” Engem tényleg nehéz lesz. Nem hagyom magam elkapni, mert annak mindig fájdalom a vége.
Járkálok, ismerkedek a tereppel. Sötét van, de nem teljesen, a lámpák bevilágítanak. Meg most egy másik lámpa. Valakinek a kezében. Engem keres?
Elfutok. Kikerülöm. Nem kaptok el! Nem szeretem, ha bántanak! Bekerítettek. Szűk a hely, nem tudok elmenni, mind a két oldalról jönnek. A szakállas elkapja a bundám a nyakamon. Reflexből megharapom. Teljes erővel. Jaj! Most biztos megvernek…
De nem. Erősen tartja a tarkómon a bőrt, kihúz a szűk helyről, korhol, de nem bánt. Megsimogat. Amikor érzi, hogy nem feszülök, megint felemel, átölel. Erősen tart. Ha akarnám, meg tudnám harapni, de nincs rá szükség. Jól esik, ahogy tart. Érzem, hogy reszket. Igen, hideg van idekint, rajta meg csak egy vékony valami. Később megtanulom, hálóköntös. Felvisz. Becsukja az ajtót, letesz.
A combját nézi, lemossa, bekeni valami rossz szagúval. Erősen megharaptam, vérzik. Azt mondja, reggel tetanuszért megy. Leragasztja valamivel, közben végig beszél hozzám. Bosszús, de nem haragos. Lágyan mondja a magáét. Érzem, hogy inkább szomorú és meglepett, mint dühös. Kicsit csalódott, de büszke is. Lehet, hogy eddig tartott a kellemes hely, és elrontottam az egészet, mert megrémültem?
Azt mondja, az udvarra nem engednek ki hám nélkül többet. És pár napig csak pórázon. Aztán lefekszik, elalszik. Én is. Azon a kellemes, puha fekvőhelyen. A legdrágább szőnyegen.
Reggel mindenki elmegy valahová, csak ketten maradnak velem. Az egyik ételt készít. Nekem is. Bár a táp még mindig ott van a tányérban. Azt kiönti, azt mondja ad valami friss házikosztot. Nem tudom, mi ez, de jó az illata meg az íze is. Kicsit félek, mi lesz az éjszakai harapás vége. De senki se bánt, még csak meg se szidnak. Az udvarra a másikkal mehetek ki, pórázon. Elvégzem az elvégezni valót, visszavisz. Megfog, és fésülni kezd. De rájön, hogy ragadok mindenhol, így azt mondja, fürdünk. Nem tudom mit jelent.
De gyorsan kiderül. A fürdőszobában betesz egy szűk valamiba – később megtanultam, fürdőkád a neve –, meleg vizet enged rám. Először megijedtem, de kellemes. Furcsa, de jól esik. Aztán valami fura illatú, habzó nem tudom mit dörzsöl a bundámba. A nem tudom mi, most már tudom mi: kutyafürdető sampon. Még a kannak vették. Őt is szokták fürdetni. A víz, ami a bundámból folyik, láthatóan nagyon koszos. Sötét, zavaros, büdös. Alaposan kiöblít. Kezdem unni. Jól esik, de nem kellemes sokáig ácsorogni egy helyben olyan helyen, amiből nem látok ki, és ha baj van nem tudok kiugrani. Próbáltam kimászni, de nem tudok. Csúszós és mély. Kezdek félni.
Aztán kivesz és nagy rongyokkal – törölköző – alaposan végig dörgöl. Azt mondja, hideg van kint, míg meg nem száradok, nem mehetek ki. Nem is hiányzik. Jó idebent. Kellemes ételszag jön onnan, ahol a másik csörömpöl valamivel. A konyhában, az edényekkel. Ezeket azóta megtanultam, de akkor minden új volt. Ismeretlen. Kicsit ijesztő, de mind a ketten olyan kedvesen beszélnek hozzám, hogy már nem félek.
Később kapok enni megint. Időnként kimegyünk a kertbe, pórázon, aztán vissza. A fiatal férfi, aki megfürdetett, megfésül. Azt mondja, még mindig ragadok, úgy hogy megint meg kell fürdeni. Aztán megint. De még így se elégedett.
Délután, este sorban megjönnek a többiek. Rólam beszélnek. Kicsit tartok attól, akit megharaptam, de rám mosolyog, megdögönyöz, meglepődik, mennyivel tisztább vagyok, de még így is ragacsos. Megbeszélik, hogy másnap kell venni valami bőrtápláló kutyasampont, fülmosó folyadékot, és megint fürdés. Addig fürdetnek, míg rendesen meg nem tisztulok. Azt is mondják, hogy láthatóan kezd kinőni a szőr ott, ahol kikopott és fekete a bőröm. Közben hallom, hogy sajnálnak a kopott bundám, fekete bőröm miatt. A jó illatú lánnyal lemegyünk az udvarra. Elenged a pórázról. Körüljárom az udvart, aztán odamegyek hozzá. Ennek megörül. Hagy még mászkálni. Aztán ő jön hozzám. Engedem magam megfogni. Felvisz a házba. Nem kézben, pórázon. Felmegyek a lépcsőn. Érzem, hogy neki szót kell fogadjak. Azt hiszem, ezt jelenti a gazda. Valaki, akire hallgatni kell. Mindig. Ő a gazdám?
Éjjel nem engednek ki. Igazából nem is kell kimennem. Kicsit kevés a levegő, de amikor meghallják, hogy mászkálok, kinyitják az egyik ablakot. Ez elég is. Iszom pár kortyot és elalszom. Van gazdám? Szeretnek? Lehet. Még bizonytalan vagyok. Kicsit félek. Az a harapás biztos fájt. És a férfiak mindig olyan durvák.
Másnap megint csak ketten maradnak. Aztán aki az ételt készíti, a mama, elmegy valahová. Később, mikor visszajön, nagy csomag van nála. Hozott sampont. A másik, a fia, megint megfürdet. Aztán megtörölget, sétáltat az udvaron, felvisz, megfésül. A kaja finom. Reggel is kapok, délben is, este is.
Este a szakállas átalakítja a hámot. Eddig kicsit nagy volt rám, most pont jó.
Másnap este betesznek egy autóba. Jön a jó illatú lány – a gazdám? –, valaki, aki a kocsit vezeti, meg a szakállas. Már tudom, a lányok és a fiú apja, a mama férje. Jelentsen ez bármit is. Ő tesz be a kocsiba, a lánya – a gazdám? – mellé, és amikor megállunk ő vesz ki. Egy olyan rossz szagú hely, mint ahol elkábítottak és felvágták a hasam. A seb éjjel kicsit kifakadt. Nem fáj, de nedvezik.
Félek. Mi lesz most. Megint elvittek valahová, és otthagynak? Mert megharaptam a szakállast? Feltesz egy asztalra, forgatnak, lefektetnek. Hagyom. Tudom, ha ellenkezek, annak fájdalom a vége. Egy idegen nő körbetapogat, megnézi a kopott fogaim, a kajla fülem, a heget a hasamon, a kopasz foltjaimat. Nem tetszik neki. Haragszik érte, de nem rám. Beszélgetnek. A szakállas megint felvesz, átölel, odavisz az autóhoz, beültet. Most ő ül mellém. Az ölébe hajtom a fejem. Megnyugtató ahogy simogat. Elalszom. Megállunk. Kivesz az autóból. Letesz. Ismerős a kapu.
Ezek visszahoztak!
Nem hagytak ott máshol!
Hazahoztak!
Örömömben gyorsan befutok a kinyíló kapun. Hallom, hogy ennek örülnek.
Boldog vagyok. Nagyon boldog!
Van otthonom! Van gazdám! Van családom! És nevem is van, hallottam, ahogy annak az idegen nőnek mondták! Már tudom ki vagyok!
Lili vagyok, a chow-chow!

2018.

Fázom. Pedig nagyon meleg van. És még anya is betakart. Anya a gazdikám. Az a lány, akivel sok évvel ezelőtt azon a furcsa, szomorú helyen találkoztam abban a nagy hidegben. A menhelyen. Ahol sok másik, gazdára vágyó csau is volt. Én nem vágytam gazdára, azt sem tudtam mi az. De a többiek igen. Most már én is tudom…
Ott találkoztunk először anyával, a gazdával, aki anya pappája, a gazdamamival, aki anya mammája. Valamiért úgy éreztem, jeleznem kell anyának, hogy figyeljen rám. Amikor indultak, intettem és vakkantottam neki. Rámnézett, mosolygott, elment. Két hét múlva kocsiba tettek, hogy elvigyenek valahová. Féltem. Amikor elvittek valahová, mindig valami rossz következett. Előtte pár nappal is. Elvittek, elaltattak, amikor felébredtem, kiderült felvágták a hasam…
De akkor nem. Bevittek egy házba, először nem is jutott eszembe az a lány, akinek vakkantottam, bár valami ismerős volt a szagokban. De ő ott volt. Befogadtak. Azt mondták, ez lesz az otthonom. Nem tudtam mi az az otthon. Most már ezt is tudom…
Rosszul indult, mert megharaptam a gazdát. Nagyon megijedtem, amikor meg akart fogni. Pedig már akkor tudtam, milyen jó, ha felvesz és hozzá bújhatok. Mert ahogy beléptek velem a kapun, felvett átölelt, körbevitt, megmutatta az udvart, a házat. Jól esett, de akkor össze voltam zavarodva. Új, ismeretlen hely, egy másik kutya szaga, akit nem láttam sehol és egy másiké, aki nagyon rég élt itt, ismeretlen, ugyan barátságosan beszélő emberek, de ismeretlenek. És az ismeretlen, az félelmetes.
Attól is féltem, ha megszeretem őket, elveszítem. Addig mindig, mindenkit elvettek tőlem, akit megszerettem. A kicsinyeimet. Sok kicsim volt.
Tudom, ez lesz az utolsó napom. Egy ideje nagyon beteg vagyok. Igazából sose voltam teljesen egészséges. A vidám kölyök életem hamar véget ért. Vidám kellett legyen, bár nem emlékszem már rá, de a kölykök mindig vidámak és kíváncsiak. Még akkor is, amikor elviszik őket az anyjuktól. Hamar kölykeim lettek. Túl hamar. Emiatt kicsi maradtam. Kisebb, mint a többi csau. De már nem számít, anya, a gazda, a gazdamami, keri, aki anya hugicája, a fiú, akivel mindig komiszkodom, ő anya bátyókája, így is szeretnek. Nem is tudom, miért komiszkodom a fiúval. Pedig szeretem. De olyan jó kicsit rossznak is lenni. Anyának ez nem tetszik, de mindig megbocsát. Ahogy mindenki. Néha szégyellem magam, de akkor is komiszkodom vele. Többé nem fogok. Ma minden véget ér. A szép élet a családommal, de ami a fő, a betegség, a fájdalmak is. Meg az is, hogy anyának, a fiúnak, régebben a gazdának engem kell pesztrálnia éjjel. Régebben leengedni az udvarra, mostanában levinni és felhozni. Mert már nem tudok lemenni a lépcsőn. És feljönni sem. És már nem bírom ki reggelig, hiába visznek le késő este.
Régen nem kellett, kibírtam reggelig. Aztán pár éve már igen. Eleinte mindig a gazdát ébresztettem fel. Igaz, ő másik szobában alszik, a gazdimamival, de ő hallotta meg mindig leghamarabb, ha kimentem a nappaliba. Később már egyenesen hozzá mentem, ha le kellett menni. Kiengedett, lekísért, megvárta míg végzek, felkísért. Anya mindig mérgelődött, mert ugyan a gazda nem tudott az udvaron megfogni, mindig elfutottam előle, de ha ő szólt, hogy gyere fel, szót fogadtam és felmentem. Anyának mindig meg kellett fognia ehhez. Cserébe ő megfoghatott az udvaron is. Szerettem leülni mellé, mikor kint ücsörgött és füstölt. Odabújni hozzá.
Lehet, hogy azért fogadtam szót a gazdának, mert amikor felmentem mindig adott egy fél marék tápot nasinak. Ezt a tápot imádom. A halasat. Főleg, amikor még friss, amikor először kibontják a zsákot. Nem tudom miért, de most két nap alatt többet megettem belőle, mint azelőtt egy hét alatt. Jól esik. Ízlik, kellemes az illata, jobban érzem magam, ha teli a pocim. Régen is szerettem enni, naponta négyszer keveset, de ebben a pár napban hét-nyolcszor is. Mindig keveset. Talán meg akarom őrizni a táp ízét az emlékeimben és így jobban megjegyzem? Ki tudja, miért éhesek a kutyák szinte mindig…
A fájdalom mindig velem volt, de nem mutattam. Nem is értették és sokszor furcsállták, hogy szinte sose jelzem, hogy baj van, pedig látszik, hogy igen. Nem tudom miért, de nekem így volt jó. Mindig kitalálták, ha baj volt és segítettek, akkor is, ha nem mutattam. Aztán karácsonykor már mutattam. Nem tudtam lábra állni. Mindig is bicebóca voltam, sokszor megbotlottam a saját lábamban. De most kicsúszott alólam mind.
Sok baj volt velem korábban is. Voltam sebes, viszketett mindenem, voltam lázas, allergiás a csirkére, amitől szétrágtam a lábam, de mindig meggyógyítottak, kezeltek, speciális kaját kerestek nekem. Szerettek. Pedig néha nagyon csúnya voltam. Nemrég is. Pár hónapja. Nem elég, hogy fáj minden lábam, a hátam, a farkam se tudom már mozgatni, a hátamra tenni, ahová egy csaunak kellene, de az egész testem is csupa seb volt, viszketett, kihullott az bundám, megkopaszodtam. Anya orvostól orvosig hordott, senki se tudta, mi a baj. Aztán addig keresgélt, míg rá nem jött, ez valami gombás fertőzés és nem talált valami sampont, amivel minden másnap megfürdetett. A fürdetést szeretem, olyankor mindig velem foglalkoznak, dögönyöznek. Jól esik. A nyírás is. Akkor is velem foglalkoznak. Nagyon óvatosan, nagyon kedvesen. Bár egy idő után unalmas és azt jelzem. De tetszik. A sok fürdéstől elmúlt a viszketés, visszanőtt a bundám is. De még nem teljesen. És már nem is fog. Kár, hogy ilyen lesz rólam az utolsó képük, de így is szeretnek és ez jólesik. Anya bánatosan azt mondta, mikor elmúlt a viszketés, ez mindig vissza fog jönni, sokat kell fürdeni, hogy ne legyek sebes. De már nem mer fürdetni, mert néha fáj, csíp az a sampon, amivel fürdet. Nem mindig, csak akkor amikor a pisi kicsípi a combomat. Az meg már gyakran kicsípi, mert sokszor bepisilek.
Ebből is tudom, lejárt az időm. Nagyon beteg vagyok. A családom mindent megtesz, hogy ne fájjon semmi, de nem tudnak segíteni. Ha sok gyógyszert kapok, hogy ne fájjanak a lábaim, akkor nem érzem, hogy pisilni kell. Mire megérzem, már késő. És ezt szégyellem nagyon. Egy kutya vigyázzon a vackára, ne piszkolja be! És nekem saját ágyam van anya szobájában. Mióta itt vagyok vele, mindig ebben a szobában aludtam. Hol szőnyegen, hol valami barin, hol pokrócon, mindig volt valami puha fekhelyem. Akkor is, amikor a szobát szétszedték teljesen. Felújítás, azt mondták. Na akkor pár napig nem tudtam a szobánkban aludni, és anya se. De én akkor is mellette voltam. Biztonságban.
Meg felmehetek a nagy ágyra is. Az a legjobb, amikor anya és a gazdimami ott ülnek mellettem, beszélgetnek, tévét néznek, én meg ott alszom köztük. Olyankor nem fáj semmi, akkor sem, ha épp nem hat a gyógyszer. Szeretek ott aludni. Ha a tévé is szól közben, az a legjobb. Nem mindig értem, miről szól, de jó hallani, hogy valamit mond.
Csak az a baj, hogy most már csak az egyik oldalamon tudok feküdni, ha a másikra fekszem, fulladok. Ezt még nem tudják, mert nem mutatom. Ez is elmúlik nemsokára a többi bajjal együtt, miért izgassam vele őket. Bár már hallottam, a gazda kérdezte anyát, mindig ezen az oldalamon alszom? Amíg nem mutatom, hogy kellemetlen a másikon, talán nem idegeskednek miatta. Nem jó, ha idegesek. Nem azért, mert bántanak, hanem azért, mert akkor bánatosak. És akkor én is bánatos leszek…
Régen is botladoztam, de szerettem sétálni. Sok új szag, mozgás. De nem messzire. Bár tudtam, hogy mindig hazahoznak, mindig féltem, egyszer otthagynak valahol és elveszítem őket. De nem, soha, mindig vigyáztak és figyeltek rám. Az azért mindig jó volt, amikor belül kerültünk végre a kapun. Itt van a biztonság. Kint érdekes, de félelmetes. Még munkaruhás férfiak is vannak, akiktől nagyon félek. Már nem tudom miért, csak azt tudom, azoktól félni kell, mert bántanak. De a gazda sosem. Pedig ő is sokszor hord munkaruhát, amikor a ház körül dolgozik. Mostanában ritkábban, de régebben sokszor. Először megrémültem tőle, aztán rájöttem, ő az. Figyeltem mit csinál. Tudom, aki előttem a csaujuk volt, az még segített is neki. Ő mesélte. Én nem segítettem, nem tudom, hogyan kell. Csak szeretem nézni, amikor a kertben dolgoznak. Olyankor velem vannak és én figyelhetem őket.
Tegnap anya azt mondta, énekeltem. Én arra emlékszem, hogy leültem a kedvenc helyemre, onnan látom az udvart és az utcát is. Bár az utca annyira nem érdekes, főleg ilyenkor, amikor minden családtagom itt van körülöttem. Odakinn csak idegenek, ugató kutyák. Nem is tudom miért ugatnak. Nem törődöm velük. Nem tudnak bántani, itt a család megvédenek. Meg a kerítés is itt van köztünk. Szóval ültem és lepergett előttem az életem. Az a nap, amikor idekerültem, amikor befogadtak, amikor rájöttem, nem fognak eltaszítani, van otthonom, én vagyok Lili, a csau, akinek már van gazdája, akit szeretnek. Az évekre, amit velük tölthettem. Szép életem volt, a sok betegséggel együtt is. Legalábbis az a része, amit itt tölthettem. Mert szerettek. És a kutyáknak ez már elég…
Aztán odajött anya és azt mondta, énekeltem. Nem tudom, mi az az éneklés. De biztos valami szép dolog, mert mosolygott, bár szomorúan.
Éjjel anya mellettem aludt a földön. Fogta a kezem. Én az ágyamban, ő a földön. Micsoda dolog ez! De jól esett. Szomorú volt. Ebből tudom, búcsúzik. Ahogy mindenki. Mindenki nagyon kedves velem. Mindig, még amikor rosszat csinálok akkor is, de ez most más. Bánatos kedvesség…
Anya, hol vagy?!
Felkelek, megkeresem.
Nehezen tudok felkelni, a hátsó lábaim már nem tartanak meg, az elsők közül is csak az egyik valamennyire. Hallom a fiút és a gazdát, ahogy megmozdulok, mozdulnak ők is, hogy felvegyenek, levigyenek anyához. Biztos kint van az udvaron. Mostanában sokszor van az udvaron és tudom, rám gondol, nem tudja, mit tegyen, elengedjen, vagy még ne. És ez elkeseríti. Én bátorítanám, hogy engedjen el, de nem tudom megmondani. Meg nem is akarok elválni tőle még! Soha! Csak olyankor, mikor látom, mennyire sajnál és ez nekem fáj. Az, hogy bánatos miattam. Ma véget ér…
Itt van keri! Ő mostanában nem itt lakik, de ahányszor csak valami bajom van, mindig jön. Hoz gyógyszert, orvossal beszél, segít, ahogy tud.
Ma búcsúzni jött és hogy támogassa anyát, ne fájjon neki annyira az elvesztésem. Nem tudom hogy lesz, mert neki épp annyira fájni fog. Talán a gazdimami, vagy a gazda megvigasztalja őket. Ők már tudják, milyen érzés ez. Igaz, anya is, de Dörmi igazából a gazda kutyája volt és még most is fáj neki, ha eszébe jut. Ahogy Zsibi is. Ez sosem múlik el, mindig velük lesz, de erősnek kell lenniük, az ő életük folyik tovább. Emlékem egyre halványul majd, de el sosem enyészik. És csak a szép, vidám percekről fog szólni.
Keri megdögönyöz, símogat.
Sétálni megyünk. Tudom, anya azt akarja, hogy elfáradjak és aludjak, mikor ideér a vég, hogy ne érezzek semmit. De én nem akarok igazán sétálni. Aludni se. Kevés van hátra, töltsük együtt. Ha sétával, hát azzal. Sétálni jó, de mostanában már csak botladozás… Mindegy, így is jó, még egyszer utoljára megszimatolok mindent és elbúcsúzom az utcabeli ugató jószágoktól. Mondtam már, sosem érdekeltek, de mindet ismerem. Ahogy ők is ismernek engem, bár én, velük ellentétben, sosem ugattam nekik, velük. Ilyet egy csau nem csinál. Jobb a csend, mint az állandó fecsegés. Ugatni akkor kell, amikor ok van rá. Nekem nem volt sosem. Talán kétszer mégis, már nem emlékszem pontosan. Kezdenek összefolyni az évek.
Elértük az utcánk végét, anya felvett. Azt hittem, visszamegyünk, de nem. Elvisz a karjában odáig, ameddig régen eljártunk sétálgatni. Kimentünk a gazda elé, vártuk, hogy munkából hazajövet leszálljon a buszról. Mindig átvette a pórázomat, ragaszkodott hozzá, hogy ha már ő van velem a legkevesebbet, legalább ez legyen az övé. Az egyik elődömet mindig ő sétáltatta. Sok-sok évig. A Dörmit. Ő legalább annyira kötődött a gazdához, mint én anyához. Dörmi már nagyon rég elment. Oda, ahová én most készülök.
Visszaértünk az utcába. Furcsa ez a csend. Az összes kutya ott áll a kerítésnél és némán néznek. Ők is tudják és búcsúznak? Csak az a kis kajlafülű mitugrász vakkantgat, de ő is bizonytalanul nem úgy ahogy szokott. Talán még ő is érzi…
Bemegyünk, ahogy mindig. És ennek most is pont úgy örülök, ahogy az első alkalommal. Amikor végre tudtam, nem hagynak el, ők a családom és én vagyok Lili, a csau.
Ezt a nevet a keri adta. Rám nézett: olyan pici, legyen Lili. Előtte nem volt nevem… De! A menhelyen, ahol először találkoztunk anyával, Cappynak szólítottak. Jé, ezt már teljesen el is felejtettem. Olyan rövid ideig voltam ott, hogy még megszokni se volt időm. Most viszont eszembe jutott. Igen, úgy látszik, mikor közeleg az utolsó perc, tényleg feljönnek az emlékek. De csak a szépek. A menhely előtti időből semmi nem jut eszembe. Vagy mégis? Annyi, hogy nem volt jó. Volt sok kicsim… de mindet elvitték tőlem… és mindet túl korán… egyiket sem tudtam rendesen felnevelni… És ez elszomorított. Akkor is, most is. De ez nagyon rég volt, azóta van családom és ez az, ami számít.
Lili. Tetszett. De csak a gazdimami hívott így. Vagy inkább úgy, Lilike. A többiek mind más becenevet adtak. Olyanokat, hogy kismacska, husi, kismanó, mikor mit. A mindig kedves hangsúlyból tudtam, ez nekem szól. És örültek, hogy hallgatok rá. Az elődeim, Dörmi/Szuszika, és Zsibi/Zsömi, mikor hogy… Nekik is sok nevük volt. Sokszor beszéltek róluk. Összehasonlítottak velük. Nem azért, mert rájuk kellene hasonlítanom. Azért mert ők is mások voltak, én is, mindannyiunkat szerették, szeretik ma is, annak akik voltak, aki vagyok. Nem is lenne jó, ha minden kutya egyforma lenne…
Jött valaki.
Őt ismerem valahonnan! Régről.
Á! A Doktornéni, akinél először jártam a családommal. Aki olyan kedvesen bánt velem. A többi doktorokra se panaszkodom, mert nem bántottak. A gazda és anya nem hagyta volna amúgy sem. De ez a Doktornéni tényleg nagyon kedves volt velem mindig. Igaz, egyszer fájdalmat okozott, mert vért akart venni tőlem, de mikor sírtam, abbahagyta és más módszert keresett.
Tehát ő lesz az. Aki elaltat. Látom szomorú. Nyugtatja anyát, nem fog fájni, nem tart sokáig, könnyű lesz és tényleg véget vet a fájdalmaknak. Amik most is itt vannak, egy fátyol mögött sajognak. Azért csak sajognak, mert dupla adag fájdalomcsillapítót kaptam. Legalább az utolsó napom legyen teljesen fájdalom, szenvedés nélkül…
Sorban odajönnek hozzám, búcsúznak. Rosszul esik, hogy szomorúak mind.
Anya magához ölel, a gazda odajön, megfogja a fejem. Tudják, nem harapom meg a Doktornénit, nem azért fognak, hanem azért, mert velem akarnak lenni az utolsó pillanatig.
Picike szúrás a vállamba. Észre sem veszem, csak tudom, hogy megtörtént, mert a gazda elengedi a fejem, de előtte a fülembe súgja: keresd meg a többieket! Tudom, kiről beszél. Dörmiről és Zsibiről. Meg fogom keresni, játszani fogunk. Sokat. És várunk. Várjuk a családtagjaink.
Odabújok kerihez. Elalszom. Ez gyorsan ment. Egy perc se volt.
Anya és kerí elvisznek a fűbe. Az árnyékba. Alám teszik a kedvenc takaróm. Az még valamikor a gazda törölközője volt. Van rajta egy lyuk. Mesélték, Zsibi lyuggatta ki, még kölyök volt, játszott. A gazda még így is sokáig használta. Aztán megkaptam én. Hol törölköző, hol takaró, hol ágybetét. Végül a szemfedőm lett…
Most már örökre az enyém…
Arra ébredek, hogy fentről nézem őket. Sírnak, de örülnek is, hogy tényleg nem fájt és nem tartott sokáig. Az egész nem volt három perc sem. Megkönnyebbültek. Vigasztalják egymást.
Simogatják a testem. Borzongató érzés, bár én már nem érzem a kezüket, de ahogy nézem, előjön az érintésük emléke és jól esik… Betakarják…
Szívesen odabújnék hozzájuk, de nem lehet, nem is érzenék és mennem is kell. Itt a híd. És tényleg elmúlt minden fájdalom. Fiatal vagyok. Szinte kölyök. De mindenre emlékszem. A családomra. Arra is, hogy beteg voltam, de már vége. A lábaim elbírnak, nem botladozom, tudok ugrándozni, futkározni, vidáman csóválni a farkam. A vége felé ez esett a legrosszabbul, hogy a gerincem merevsége miatt már a farkamat se csóválhattam, mikor hazajött valaki. Nem sokat csóváltam, csau vagyok, de amíg lehetett, így is mutattam, mennyire szeretem őket. Most megint tudom csóválni. Úgy, mint valamikor rég. Ahogy egy kölyök. Hisz most az vagyok. Egy kölyök. Egy vidám, kíváncsi kölyök. Csak felnőtt emlékekkel, amik néha fájnak, néha égetnek, néha bánatot okoznak, mert már csak emlékek. De a legtöbb boldog emlék. A családomról…
Itt a híd. Megszimatolom. Jó illata van. Sok egészséges fiatal kutyáé és sok a kutyájával találkozásnak örvendő gazdáé.
Látom kerit, ahogy integet utánam. Ő már tudja, ideértem…
A túloldalon rengeteg kutya ugrándozik, kergetőzik, vakkantgat. Itt nincs vita, nincs harag, nincs rivalizálás, nincs féltékenység. Igen, én, bár szégyellem, féltékeny voltam. Duzzogtam, ha megéreztem, az anya más kutyát simogatott. Tudtam, hogy sosem válna meg tőlem, sose hozna mellém másikat, de akkor is. Ő az Én Gazdám. Az Anya. Csak az enyém. Tudom, a gazda szeretett volna mellém egy másikat is hozni a menhelyről, hogy legyen kivel játszanom, de a többiek nem engedték. És ettől megnyugodtam…
De ha most, hogy már nem vagyok ott, lesz másik csautok, nem leszek féltékeny. Tudom, hogy az igazi gazdiknak mindig kell egy kutya, akit szerethetnek. És akivel családot alkotnak. És azok a kutyák is a családom része lesznek. Ahogy azok is a családom része, akiket most meg kell találnom. Mert azt kérte a gazda és anya is. Keresd meg őket! Meg fogom találni, ez nem nehéz. Sokat meséltek róluk, szinte ismerem őket látatlanban is. És a házban, az otthonunkban ott van a szaguk. Az enyém is. És ott is marad. Ha egy kutyának igazi otthona van, az mindörökké megőrzi a szagát.
Vagy legalábbis addig, míg a családjuk emlékszik rájuk.
Azt nem tudom, honnan, de tudom, hogy itt, a híd túloldalán is addig vagyunk, míg a család emlékszik ránk. Akit elfelejt a családja, az előbb csak nagyon szomorú lesz, aztán eltűnik, kihalványul a létből, mint az elhalványult, kihunyt emlékek. Én tudom, hogy míg a családomból bárki él, az emlékem megmarad bennük. Ők nem felejtenek el. És várják, hogy ismét találkozzunk. Én is. És akkor együtt örülünk. De remélem, ez még soká lesz. Itt nem fáj a várakozás.
Megyek, megkeresem a többieket.
Legyetek boldogok, vidámak, egészségesek és csak a jó dolgokra emlékezzetek rólunk…
És ne felejtsetek el sosem. Én sem foglak elfelejteni titeket sosem…



Megosztom a Facebookon