Csau-csau fajtamentés logo

Gazdira váró csau-csaukGazdira váró csau-csauk Gazdira váró csau-csau keverékekGazdira váró csau-csau keverékek Elveszett/talált csau-csaukElveszett/talált csau-csauk Közvetített csau-csaukKözvetített csau-csauk Gazdira találtakGazdira találtak In memoriamIn memoriam

Tudnivalók a csau-csaurólTudnivalók a csau-csauról CHOWsmopolitanCHOWsmopolitan Hírek a gazdiktólHírek a gazdiktól LetöltésLetöltés LinkekLinkek

Információ önkénteseknekInformáció önkénteseknek

Mit jelent a virtuális örökbefogadás?Mit jelent a virtuális örökbefogadás?

Számlaszám és adószám

Mit adományozzak?Mit adományozzak?
FőoldalFőoldal RólunkRólunk ElérhetőségeinkElérhetőségeink Hogyan segíthet?Hogyan segíthet? Örökbefogadási és leadási tudnivalókÖrökbefogadási és leadási tudnivalók TámogatóinkTámogatóink

Az élet Naido-val (Holdával)
2020.07.25.
Holda sok időt töltött nálunk, sok mindenen ment keresztül mire célba ért. Sajnos vaksága a legtöbb embert megijesztette, de végül jött valaki, akinek Holda úgy tökéletes, ahogy van.

Sziasztok!
Egy szombati sétáltatáskor mondták, hogy egy vak csau-csaut vihetek egy körre. Két gondolat fogalmazódott meg bennem: 1. szerencsétlen kutyának milyen rossz lehet így élni, 2. ez aztán kihívás lesz! Tudtam, hogy nem lehetetlen, de több figyelmet igényel és úgy gondoltam, vállalom, hadd sétáljon ő is. Ezen kívül olyan élmény lehet egy vak kutyát sétáltatni, amire csak ritkán kerül sor egy ember életében. A séta alatt értettem meg igazán, hogy ez mennyire igaz. Megláttam, hogy ez a kutya egyáltalán nem szerencsétlen. Nagyon barátságos volt már az elejétől (nem csak velem, más emberekkel is) és megfontoltan, de magabiztosan, mondhatnám tekintélyesen lépegetett, aktív volt, megállt egy-egy szagnyomnál, hallgatózott. Mint aki nem arra koncentrál, hogy mit veszített el, hanem arra, hogy mi maradt neki. Ez a példaértékű élni akarás megfogott benne. Nem zsémbelődött, nem morgott a világra, hanem elfogadta a helyzetét és vidám, lelkes kutya maradt. A másik magával ragadó szokása a hangképzése. Nem ugat, hanem röfög, szuszog, hörög és mint azóta tudom, még horkol is. :)

A séta vége után megkérdeztem, hogy mit kell tudni, ha örökbe akarom fogadni. Ez okozott némi meglepetést, de azért nem olyan nagyot, mert szerencsére testi hiányosságokkal élő kutyákat is rendszeresen fogadnak örökbe. Informálódnom kellett az előéletéről, a szokásairól, a fajtáról, igyekeztem felnőni a feladathoz. Nem feledkezhettem el arról, hogy a sok öröm mellé nagy felelősség is jár, ha nem csak tartani akarom, hanem jól akarom tartani. Otthon kicsit át kellett rendezni a dolgokat, hogy semmi olyan ne maradjon elő, ami miatt megsérülhet, ha véletlenül nekimegy, fellöki, kihúzza. Mielőtt beköltözött, még több szombati sétára szükség volt. Ezeken elkezdtünk összeszokni, megismerni egymást, kiderült, hogy ki mit szeret és mit tolerál nehezebben.

Az örökbefogadás napján egy kis falatozás után elindult a lakásban, kezdte feltérképezni a helyet, utána viszont úgy döntött, hogy az előszobában fog lakni. Talán csak keresett egy kisebb helyet, amit hamar kiismer. Lehet, hogy közel akart maradni a bejárati ajtóhoz, mert várta, hogy Ancsa visszajön érte. A hangomra, a lépteimre viszont már akkor is csóválással és intenzív figyelemmel reagált, az ételre-italra pedig nyilvánvalóan még nagyobb örömmel. :) Jutalomfalattal és séta előtt-után pórázzal párszor körbevittem a lakásban, hogy tudja, érezze, ez a mi helyünk. Nem csak az enyém, hanem már az övé is. 2 nap múlva átlépte a szoba küszöbét (körbe tud menni, csak a tiltott területnek számító mosdó és spájz ajtaját zárom) és hajnali kettőkor a szokásosnál hangosabb szuszogással közölte, hogy neki most ki kell mennie. Mentünk is. :)

6 napnak el kellett telni, mire az éjszaka közepén meghallottam, hogy kicsit távolabbról röfög. Végre saját szándékából átlépte a konyha küszöbét és ezután megtett egy teljes kört, másnap pedig már bent is letelepedett. Szép lassan elkezdte otthon érezni magát, csak meg kellett hagyni neki a szabadságot, hogy az ő tempójában derítse fel az új helyet. A siettetés az állapota és a fajtája miatt sem lett volna túl szerencsés. Agressziónak nem igazán volt nyoma. Pár kaffogás és odakapás volt, de ezekkel se a sebzés volt a célja, hanem határozottan nemet mondott. Általában igaz rá, hogy ami nem tetszik neki, azt egyszerűen nem csinálja és ennyi. :) De nem csak neki kellett tanulnia, hanem nekem is. Meg kellett figyelni, mire hogy reagál, mit ért meg, mi érdekli. Hamar meglettek a közös vezényszavaink és az új élethez új név is dukál, így lett Naido, ami belső ösvényt jelent. Mióta nálam van, egyre inkább azt látom, hogy mi ketten tényleg hasonló belső ösvényen járunk.

A környéken először egy helyen sétáltunk többet, hogy könnyebben tudja memorizálni. Aztán elkezdtünk megnézni újabb részeket is, amiket mindig nagy örömmel derít fel és akár első alkalommal megjelöli. Nagyon tanulékony és alkalmazkodó. A póráz apró rándulásából tudja, hogy merre kell fordulni. Többek között azért, mert ha mégsem úgy mozdul, lehet, hogy egy picit koccan vagy gödörbe lép. Ezekkel is nagyon ügyesen megbirkózik, de ha lehet, elkerüljük. A járdára fel- és onnan lelépés új élmény volt neki, de hallás alapján meg szokta sejteni, hogy milyen magasságban vagyok és ő is nagyobbat lép. Ezt dobbantással meg szoktam könnyíteni. Pár nap után elkezdett szaladni! Nem gondoltam volna, hogy egy vak kutyával még futni is fogok. Ilyenkor az átlagnál jobban kell figyelni, nehogy lendületből lefejeljen egy oszlopot vagy egy kukát. Azóta már egy sétán se hagyja ki a rohangálást, főleg ha galambokat lát vagy valamilyen szag kelti fel a figyelmét. A többi érzékével szerzett információt sokkal jobban fel tudja dolgozni, mint a látó kutyák, ebben teljesen biztos vagyok!
A szobatisztasággal csak rövid ideig volt gond. 3 nap alatt megtanulta, hogy ha reggel elmegyek, akkor délután hazajövök hozzá és séta alatt mindent elintézhet. Nagy hőségben csak rövidebb utakat teszünk, enyhébb időben akár 1,5 órát is tudunk menni! Egyszer fáradt el annyira, hogy leült és az utolsó 50 métert ölben tettük meg. Szeret így utazni. Nem engedem lépcsőn menni (se a gerincének, se az ízületeinek nem tenne jót), hanem viszem fel és le. Ilyenkor csóvál, egész máshogy veszi a levegőt és kapálózik, mintha víz felett lenne.

Nagy öröm számomra, hogy őt fogadhattam örökbe és a jelek alapján azt mondhatom, hogy ő is nagyon boldog. :) Sokkal kevesebb hangtól ijed meg az utcán. A simogatás se egyértelmű neki, ezért mindig beszélek hozzá, hogy tudja, most lehajolok és buksisimi van. Sokat fekszik, hiszen napi 3 sétát azért meg kell szokni. Néha kényelmesen horkol, néha csak figyel, a kulcs csörgésére és a sétára hívó mondatra viszont azonnal mozdul. Mikor hazaérkezem, óriási örömmel üdvözöljük egymást és már addig is eljutottunk, hogy a reggeli elválásnál sem emberkedik az ajtónál, hogy jönne velem. :) A széklettel voltak problémák, úgyhogy átálltunk jó minőségű tápra, amit már lelkesen fal.
Napról napra bizonyítja, hogy vele kapcsolatban nem a sajnálatnak kell uralnia az érzéseket, mert ő sem veszik el az önsajnálatban. Teszi a dolgát, jön-megy, barátkozik, még vadászik is (egyik este alig tudtam elvinni egy sün mellől :) ). A vakság nem azt jelenti neki, hogy elhagyja magát. Megőrizte és továbbra is meg szeretné őrizni a méltóságát, ezt pedig igyekszem tiszteletben tartani. Az önállósága és függetlensége mellett pedig egy igazi öröm- és szeretetbomba!
Köszönjük Zoli, hogy megláttad Naidoban a CSODÁT, és megmutattad neki, milyen egy igazi otthon! :)


Megosztom a Facebookon